Nevelt édesanyám, nevelt az élet,
Neveltem önmagam, elbuktam és féltem.
Hogy jóhírem elrontom és soha fel nem állok,
Fel-feltekintek a szégyen sétányáról.
Évek múltak oly’ gyorsan, észre sem vettem,
A mély gödörből kimászva az égbe emelkedtem.
Ahol vár rám a fény, ahol minden tiszta,
Ahonnan soha, de soha többé nem nézek vissza.