Kétélű kardot szúrnak belém, halkan,
Ordítok, de csak belül, hogy senki meg ne hallja.
Vérzem, de a remény vissza-visszatér,
Hisz a lelkem az egyetlen, mi tiszta még.
Szeretnék, ölelnék, csókolnék, ha tudnám,
Hogy vár rám ő újból, egy sötét, kihalt utcán.
De az idő eltelt, ő már tengerentúl, messze,
Szemem előtt gyönyörűszép szája és tökéletes teste.
Kétélű kardot szúrtak belém, halkan,
Várni fogok, és hiszek, hisz a sors is azt akarja.
Bár, ömlik a vér szívemből e lapra,
Száll a testem, száll a lelkem egyre magasabbra.
Szeretek és gyűlölök, mert megszúrtak, halkan,
Keresek és őrjöngök, mert nincs, ki meghallgatna.
Meghallgatna és értene, hogy mi zajlik le bennem,
Kétélű karddal testemben-lelkemben csendben-csendesebben…